Lery blogja

Fördős Peti blogja

Fördős Peti blogja

Békeidők

2020. május 12. - Fördős Peti

Gyors leszek. Megnéztem a Békeidő c. filmet, sőt, olyannyira megnéztem, hogy bár itthon ülök a kanapémon, de még fizettem is érte, ugyanis a Vimeo oldalán egy mozijegy áráért lehet végigizgulni, szóval támogatom a magyar filmgyártást, meg minden.

Mondjuk ha ez a filmgyártás ilyen, akkor inkább azért szeretnék fizetni, hogy ne készüljenek filmek, és ezt az energiát inkább valami hasznosabbra fordítsa a stáb. Na lássuk is, miről szól ez a film? Ez egy párhuzamos síkokon játszódó kvázi szkeccsfilm, amely egymáshoz lazán kapcsolódó történetszálakkal operál - ismerjük a műfajt, szeretjük is. Fontos tulajdonsága még a filmnek, hogy napjaink Budapestjén játszódik - ezt a tényt a migránshíreket sugárzó rádióbejátszásokkal, és 5 fős kormányellenes tüntetésekkel igyekszik a rendező elképesztően didaktikus módon belénk erőszakolni. Látszik, hogy a film ütőkártyájának szánták a tényt, hogy nagyon aktuális szeretne lenni, viszont ha már ez volt a cél, akkor nagyon szeretném megkérdezni a rendezőt, hogy járt-e már Magyarországon, beszélgetett-e már magyar emberekkel, esetleg tett-e ilyet a Föld nevű bolygó bármely tetszőleges pontján, mert a film alapján furcsa módon az az érzésem, hogy nem.

Ennél mesterkéltebb jeleneteket én még egy filmben sem láttam: a kedvencem a kihalt étterem (kávézó?), ahol a pincérek elsődleges jellegzetessége, hogy 2 perc creepy beszélgetés után már a kezedet fogdossák az asztalnál ülve. Ilyen műanyag karaktereket sem láttam még filmben, újra és újra felmerül, hogy a rendező érintkezett-e már emberi lényekkel a valóságban: egy veszekedő, teljesen rottyon levő házaspárt látunk, akiknek van egy lázadó fiuk, ez így rendben is van. A lázadó ifjúság mivel van szimbolizálva a filmben? Punk hajjal, és egy ujjatlan farmerdzsekivel, amire brit zászlók vannak varrva, a srác szobájában pedig “punks not dead” feliratú stock poszterek láthatóak. Ha a rendező érintkezett is már életében valaha homo sapienssel, azt valószínűleg nem az elmúlt 30 évben tette - a filmnek voltak olyan pontjai, amikor tényleg elgondolkoztam, hogy ez melyik évtizedben játszódik. Bármikor nagyon szívesen fizetek egy mozijegynyi összeget egy magyar filmért moziban is, vagy a kanapén ülve is, de minden rosszindulat nélkül mondom, hogy ennél elidegenítőbb filmélményem még soha életemben nem volt.

Én ilyen moslékot még nem ittam: Natur Zitrone mangó-citrom

Érdekes trend figyelhető meg a hazai sörpiacon, bár a jelenség gondolom kifejezetten nemzetközi jellegű. Az történik éppen, hogy a látszólag teljesen polarizált műfajok, jelen esetben a sörök és az üdítőitalok között kezd kialakulni egy közös halmaz. Ez a marketingesek megfogalmazásában bizonyára úgy hangzik, hogy “alkottunk egy műfajt, amivel  a frissítő üdítőitalra szomjazók és a sörök szerelmesei is megtaláljk számításaikat”, én viszont inkább úgy mondanám, hogy sikerült összepancsolni a legótvarabb moslék üdítőitalt a legótvarabb moslék sörrel. Akármi is a megközelítés, így jött létre ez a műfaj, ami alapvetően az olyan kellemetlenül nagy üdítőipari konszerneknek jelenthet fejfájást, mint amilyen a Coca Cola. Az egész valahol ott indult, hogy jó pár éve divatba jöttek a kifejezetten gagyi gyümölcsös sörök, amik jellemzően csökkentett alkoholtartalommal (2% körül) bírtak, és nagyjából úgy néztek ki, mintha a legokádékabb sört felhúztuk volna egy kis citromos fantával. Nyári frissítőnek amúgy egészen oké. Aztán vannak ugye az alkoholmentes sörök, és hát elkerülhetetlen volt, hogy készüljön alkoholmentes gyümölcsös sör is. Innentől nagyot mentek a marketingesek, mert valamelyik észlény rájött, hogy tulajdonképpen az így létrejött torzszülött már közelebb van az üdítőitalhoz, mint a sörhöz, és így született meg a kifejezetten az üdítőmárkáknak keresztbe tenni akaró, minimális söralapokkal rendelkező, sörgyártók által készített üdítőitalok. Uff

A műfaj úttörője mindenképpen a Gösser volt, amely brand égisze alatt megjelent anno a Natur Zitrone. Közben sok idő eltelt, a Gösser márkanevet kivették a buliból és egy csomó szintetikus, női sampon ízű kotyvalék jelent meg mindenféle egyéb gyümölcsök ízeit behazudva. Vessünk egy pillantást most futó Natur Zitrone marketingesek által megkonstruált PR szövegére: 

Természetes, citrom ízű üdítő, amely mentes a mesterséges adalékanyagoktól, ízesítőktől, és színezékektől. Visszazárható csomagolásának köszönhetően bárhol, bármikor fogyaszthatod. Vidd magaddal, és élvezd a gyümölcsök frissítő ízét!”

Nincs ezzel semmi gond, bármilyen szénsavas üdítőitalhoz tartozhatna ez a duma, az érdekesség inkább az ebben a műfajban, hogy ezek a gyártók nem merik 100%-ban felvállalni, hogy nettó üccsi amit gyártanak, a sör alapok még mindig megmaradtak. A hozzávalók között ugyanis a sok hulladék között felfedezhetjük az árpamalátát és a komlókivonatot is, amik mementóként jelzik, hogy honnan is indult ez a történet. 

img_0014.JPG

Így érkeztünk el mai csodálatos történetünk főszereplőjéhez, a Natur Zitrone mangó-citrom üdítőitalhoz, aminek egy kereskedelmi forgalomba nem hozható változatát találtam meg egy budapesti futóverseny ajándékcsomagjában. Szögezzük le, hogy az eredeti, félliteres, műanyag palackos kiszerelés design szempontból tökéletes lett: abszolút felfrissülés a korábbi Fanta, Mirinda és egyéb szutykok után. Látszik, hogy kifejezetten egy letisztultabb, felnőttesebb irány megtalálása volt a cél, és ez össze is jött mind a palack formájában, mind a címke stílusában. Na de ilyenekről is csak akkor ugat az ember, amikor terelni szeretné a szót a lényegről, ami itt ugyebár a beltartalom. 

Képzeljük el, hogy a balatonon szörnyű másnaposan, fejfájósan kibotorkálunk a teraszra, ahol az előző este egy hatalmas bebaszás történt. A többiek még alszanak, a szomszéd nyugdíjasok telkéről diszkréten átszűrődnek a Kossuth rádió déli hírei, egy légy a tobzódó kánikulától megfáradva ereszkedik le az asztalra, a macska az árnyékban döglik, felhő egy darab sincs az égen. Kiveszünk egy behűtött szénsavad üdítőitalt és beletöltjük egy véletlenszerűen kiválasztott pohárba, de csak amikor a szánkhoz emeljük és lenyeljük a nedűt, csak akkor jövünk rá, hogy a tegnapi buliból ottmaradt maradék sörre töltöttük rá az italt. Ezt egészítsük ki egy egészen diszkrét hányás ízzel, és már meg is kaptuk a Natur Zitrone mangó íz élményének leírását. 

Ha valaki a fentiek után kedvet kapott ehhez a csodálatos termékhez, akkor mindenképpen tudom javasolni, hogy rohanjon el a legközelebbi szupermarketbe. Én viszont állítom, hogy ilyen okádék moslékot még nem ittam: igazából azt nem értem, hogy minek erőltetni a sörös alapokat, amik ahelyett, hogy bármit is hozzátennének az élményhez, inkább hányásízt és kellemetlen perceket okoznak. 

Post vége, több üdítőital tesztet nem szándékozom írni. 

Mac DeMarco: Here Comes The Cowboy

Mac DeMarco az a csávó a szomszédból, akit azért kedvelsz, mert van egy gitárja, amit tud is használni, és ezért egy fokkal izgalmasabbak nála az összejövetelek, mint a többi haverodnál. Ja és persze mindig lapul 2-3 doboz olcsó sör a hűtőjében, ami mellé már csak egy mirelit pizzát kell megsütni 4-5 főre  és mindenki tök jól fogja érezni magát. Jó, valójában fogalmam sincs, hogy milyen ember lehet, de a zenéje alapján ilyennek képzelem. 

mac-demarco_1.jpg

Az új  album hangzásvilága úgy írható le, mintha egy olyan kortárs, kis költségvetésű amerikai film soundtrackjét hallgatnám, amiben folyamatosan esik az eső az unalmas, rendezett külvárosban, és amiben még a szüleikkel élő fiatalok próbálják valami értelmes dologgal elütni a hétvégét, de csak egy-egy rövidke dugásra és egy szemerkélő esőben történő kutyasétáltatásra futja a lendületből. Azt gondolom nem kell különösebben kutatni, hogy van-e igény erre a hangulatra: nyilván van, hiszen különben Mac DeMarco nem alkotott volna 7 stúdió albumot 7 év alatt. Létezik egy embertípus, aki szereti ezt a hangulatot átélni, vagy azért, mert pillanatnyilag is ebben telnek a mindennapjai, vagy pedig azért, mert nosztalgiázik. Most jogosan merülhetne fel a kérdés, hogy ez így oké, de akkor végülis mi a különbség az eddigi albumokhoz képest? A kérdés jogos, telitalálat! Ugyanis az eddigi albumokról is elmondható lenne ez a megfigyelés, annyit tudok csak hozzátenni, hogy ez most még olyanabb. 

Úristen, nem szeretnék zenekritikus lenni, iszonyatos kínban lennék, ha egy ilyen postot komolyan kellene vennem. Mégis mit lehet írni egy ilyen albumról? Azt hiszem, az igazi okostojások ilyenkor szokták megállapítani, hogy az előadóművészből kezd kifogyni az üzemanyag és messze még a benzinkút. Igen, tény, hogy mindenféle objektív szempontok szerint nézve a faszi első 2-3 albuma egészen egyszerűen jobb volt, mint ez. Bár nem vagyok zenész, még csak nem is értek ehhez különösebben, csak műkedvelő (LOL) vagyok, azt azért meg tudom állapítani, hogy azokban több különleges csavar volt, jobban voltak megírva, összetettebb volt a hangzásviláguk, olykor-olykor Dire Straits szerű magasságokba törtek. Tipikusan olyan popzenének mondható dolgok, amiről el lehet képzelni, hogy egy ideális világban ilyenek szólnának a legmainstreamebb rádiókból is. Ezek viszont olyan ténymegállapítások, amikkel egy seggfej kritikus lehet, hogy foglalkozik, de egy seggfej bloggernek nem feltétlenül muszáj. És mivel én ez utóbbi szerepben tetszelgek, elég annyit mondanom erről az egészről, hogy ez a búvalbaszott, vidéki amerikai (igen, tudom, kanadai) hangulat minden egyes erre fogékony embernél ezerrel fog betalálni, ugyanakkor minden ettől viszolygó pedig azonnal el fogja kerülni.

mac-demarco.jpg

A Here comes the Cowboy egy vicces lemez. Nem úgy vicces, mint egy Jim Carrey film, meg nem is úgy, mint a Sas Kabaré, hanem inkább úgy, mint amikor az ember enyhén beszívva nézi, ahogy szárad a festék a falon. Töbszörössen megrágott, megemésztett és megerőszakolt zenekritikai közhely következik: ez az album nem akarja komolyan venni magát. De tényleg. Eleve ott kezdődik, hogy Mac DeMarco folytatja a előző albumain már kibontakozó félben lévő hagyományt, miszerint néha teljesen indokolatlan hangokat ad ki magából, de a korábbi számok kifejezetten érdekes hangzásvilága után itt már mer odáig elmenni, hogy lényegében nincs zene és nincs dalszöveg bizonyos számokban. Mármint persze van, de azon a szinten, amit emberünk egy félórás áramszünet ideje alatt írt a lakókocsiparkban. És pontosan emiatt ez az album jó. Mert képes hangulatot teremteni és ez manapság elég kevés dologról mondható el. 

5 félig kiolvadt mirelit pizzából 4,5-öt adok neki.

Itt pedig meg is tudjátok hallgatni:

Ilyen lett a Black Keys legújabb albuma

Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy új albumot még soha nem vártam ennyire. A legtöbb általam kedvelt zenekarból legalábbis akad néhány tag, aki már néhány méter mélyen nyugszik, a mostani felhozatal pedig soha nem tudta annyira megdobogtatni a szívemet, hogy igazi fanboyként várjam az újabb és újabb kislemezeket. A Black Keys új albumával viszont pontosan ez történt: az első kislemezt, ami megjelent hozzá, mondhatni, hogy rongyosra hallgattam Spotifyon, annak ellenére, hogy amúgy nem voltam teljesen kibékülve vele. 

the-black-keys-alysse-gafkjen-lohi-new-single.png

Az album promójának középpontjában az a megállapítás kapott helyet, hogy ez a lemez vissza fog térni a gyökerekhez a kísérletező kedvű 2014-es Turn Blue után. Nem volt teljesen világos, mégis melyik gyökerekhez is akarunk visszatérni, mert a Black Keys a pályafutása alatt azért elég sok mindenen túl volt már, még ha az alapokat nem is piszkálták meg különösebben.

Ami hirtelen fejből eszembe jut a Black Keys-ről

Az első időszakuk kicsit olyan, mint a Kispál korai korszaka. Mármint abból a szempontból, hogy simán el tudom hinni nekik, hogy random próbálgatások közben rákattantak riffekre, pattintottak hozzá egy menő szöveget, aztán pattintottak egy sört is és jött a következő. Mindezt valami szerencsés bolygó-együttállás alatt, különösen ihletett állapotban, hatalmas tehetséggel megáldva. Ezzel a habitussal 2002 és 2006 között összedobtak nem kevesebb, mint 5 albumot. Bizonyos szempontból imádnivalóan egyformák ezek a lemezek, de a dögös riffekre, bluesos zúzásokra alapuló műfajt egyszerűen lehetetlen megunni, és a maga nemében mindegyik szám zseniálisan kreatív rajtuk. 

2008-ban jelent meg az első kiforrottabb albumuk, az Attack and Release, ami egy picit elkezdett letérni erről az útról, de még mindig nagyon zúzós, nagyon bluesos volt. Csak annyi változás történt, hogy már nem két besörözött palit láttál magad előtt egy ólban gitározgatni, hanem egy nagyon faszán összehangolt produkciót, ugyanakkor ezek a számok még mindig nem voltak túlságosan rádióbarát darabok. Két évvel később jött a Brothers, ami az első igazi nagy sikerük volt, és ezt még mindig úgy sikerült összehozni, hogy nem a mainstream irányába indultak el, egyszerűen csak megkerülhetetlenül zseniális lett. Aztán jött egy évre rá az El Camino, ami végképp sztárt csinált a gyerekekből. De most komolyan, a Lonely Boy-t még az is ismeri, akinek soha életében nem lett volna gusztusa amcsi blues zenét hallgatni. Ezen az albumon jelennek meg az első olyan számok, amiket már egy kimondottan kommersz kereskedelmi rádió is le tud úgy játszani, hogy a zenei szerkesztőt nem basszák ki még aznap, és ennek ellenére nem tudok olyan mélyre ásni a saját blues sznobságomban, hogy ne tartsam iszonyatosan élvezhető darabnak ezt. Ennek az albumnak minden eresztékéből ömlik két faszi zenei karrierje csúcsán álló kiforrottsága, megszállottsága és őstehetsége. 

Aztán 3 év kuss után jött a Turn Blue, ami valóban egy masszív kísérletezés eredménye. Persze sokan gyűlölték ezt az albumot, de egy koszos rockzenét játszó banda esetében érthetőek az ilyen reakciók. Ennek ellenére én azt mondom, hogy ez még mindig egy ereje teljében lévő együttes érzetét kelti, akik nagyon magabiztosan kísérletezgetnek új hangzásokkal. Ráadásul teszik mindezt úgy, hogy nem szintetizátorral, vagy egy oda nem illő szaxofon szólóval próbálnak új hangokat keresni, hanem csakis kizárólag a korábban meglévő eszközeikkel. 

the_black_keys_photo_by_alysse_gafkjen.jpg

Végre néhány szó az új albumról

Na de akkor vissza a cikk elejére, ahol azt írtam, hogy az album prómázásnak középpontjában a gyökerek felemlegetése volt. A kislemez nekem túl poposnak tűnt, és nem értettem, hogy mire ez a nagy rockerkedés papíron. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egy boltban kapható csípős szósz címkéje szerint kóstolás után fél óráig jalapeno paprikákat fogsz halucinálni, miközben tüzet okádsz, de valójában úgy lett finomhangolva, hogy nők és gyerekek is nyugodtan ehessenek belőle, miközben megvan a csípős kaja feelingjük. Ez a kislemez valahol ilyen lakossági csípős érzetet nyújtott nekem, de úgy gondoltam, csak nem basznak ki velem teljesen: ezzel a címmel nem lehet egy nem rockos albumot készíteni, az igazi zúzás majd a nagylemezen lesz! Hááát… Oké, az első szám simán illeszkedik az életművükbe, ha egyszer készítenek majd best of albumot, ez tuti rajta is lesz. Utána viszont elindul egy más hangulat felé, és ha nem is átverésnek, de legalábbis furcsa tréfának tűnik a brutális zúzást sejtető borító. 

És az a zseniális ezekben a csávókban, hogy ez amennyire szarul hangzik, annyira jól működik. Ez itt kérem szépen a ‘70-es évek második felének legminőségibb soft rockja, már ha egyáltalán létezik ilyen műfaj. Ha egy földönkívülinek mutatnánk meg ezt az albumot egy Lynyrd Skynyrd, Dire Straits, vagy Fleetwood Mac albummal együtt, akkor nem vágná le, hogy ezeket generációk választják el egymástól. A banda énekesének, Dan Auerbach-nak 2017-ben jelent meg a második szólóalbuma, a Waiting on a Song, ez a folyamat ott kezdődött el. Amikor azt a lemezt végighallgattam, utána pár percig mindig azt hittem, hogy 1976-ot írunk és épp a Chevy Novámmal vágtázok a lemenő nap fényében egy végtelennek tűnő országúton. Dan abszolút ezt a vonalat vitte tovább, csak a minőségi tingli-tangli pop helyett itt most megjelentek a minőségi rock riffek is, abszolút Lynyrd Skynyrd stílusban - elég csak az Every Little Thing c. szám egészére, vagy Go c. számra gondolni 1:40-től.

1125911414_1770343035001_2460319-the-black-keys-2-lollapalooza-2012-617-40.jpg

De ott van rögtön a 3. szám, a kislemezen is szereplő Lo/Hi, ami konkrétan egy az egyben a Spirit in the sky. Aztán ahogy egyre többször hallgatom végig ezeket a számokat, úgy önt el egyre határozottabban a minőségi nosztalgia és ugranak be a régi számok, régi bandák: T-rex, Foghat, America, Cream, Creedence Clearwater Revival, de ott van még Paul Simon és Lou Reed is. És hát valljuk be, azért annyira nem rossz egy ilyen társasághoz tartozni. 

Összegzés

Én mindig is azt bírtam a Black Keys-ben, hogy úgy kaparták elő a blues és a kopott rockzene hangzását, hogy nem tartozott hozzá semmi felkavaró nosztalgia faktor, semmi hülye külsőség. Nem kellettek retró göncök, vintage fontok, oldtimer amerikai autók ahhoz, hogy mindenki megértse: ez itt ameriaki bluesrock Akronból, akinek tetszik, az hallgassa, akinek meg nem, az kapja be. Ezek a srácok egyszerűen kitörölték a kollektív emlékezetünkből a 80-as és 90-es éveket, és ott folytatták, ahol a móka abbamaradt valahol a 70-es évek végén. Ez az aktuális bluesrock zene, modern technológiával rögzítve, ez nem retró, ez nem egy halott műfaj, hanem nagyon is él: ja, rajtunk kívül kb. senki nem játssza? Pont leszarjuk. Na ezt az életérzést árasztották magukból, és az új albummal ez lett picit keresztül húzva.

Ugyanis a sok vicces promó videó és üzengetés után az albumot végighallgatva ér minket a meglepetés: ez az LP valóban egy visszatérés a gyökerekhez, de nem a banda, hanem a műfaj gyökereihez, ez pedig egy igazán szép meglepetés lett. Én azt mondom, ez legyen a legnagyobb bajunk: két 40-es faszi, akik már nem olyan progresszívek, mint 15 évvel ezelőtt? Nahát… Egy album, amiről popzene történelmének egyik legjobb időszaka jut eszünkbe? Egy album, ami (a szintén pár napja megjelenő új Racounters albummal együtt) újra ad némi reményt ahhoz, hogy a rockzene igenis életben van még? Ez mind igaz, és épp ezek miatt ki lehet jelenteni, hogy ez egy jól sikerült alkotás volt már első hallásra is. Aztán ahogy egyre többet hallgattam különféle szituációkban, pl. éjszakai vezetés közben, rájöttem, hogy ennek a lemeznek a legfőbb értéke pont nem a promó középpontjába állított rockosság hangoztatása. Tehát pár meghallgatás után felborult az egyensúly: nem a lassabb számok zavartak rajta, hanem a pörgősebbeket kezdtem el átlépdesni. Ez ugyanis egy 70-es évek legszebb pillanatait idéző, elmélázós, szépen összerakott album lett, amire valójában csak dísznek kerültek fel a kislemezen is szereplő pörgősebb számokat. A Let's rock legfőbb erénye ugyanis nem ezekben rejlik, hanem inkább az olyan atmoszférateremtő darabokban, mint a Tell Me Lies, vagy az Under The Gun. 

Egy dolgot viszont rohadtul sajnálok, és remélem erre Danék is rájönnek: olyan jó lett volna az egyik lassabb számot 7-8 percre duzzasztani egy elnyújtott gitárszólóval, ahogyan a Lynyrd Skynrd tette a Freebird esetében. Akkor már valószínűleg tényleg könnyes szemmel nyúlt volna magához minden valamire való klasszik rock kedvelő. Így 5 koszos Chevy Nova szélvédőből 4-et adok ennek az albumnak. 

Playlist

Összeraktam egy rövid playlistet, ami azokból az elfeledett dalokból áll, amik nagyon passzolnak a Let’s rock hangzásához. Pár számot beraktam az albumról is, ezeket leszámítva kizárólag a ‘70-es évek számai találhatóak meg rajta. Jópofa megfigyelni, hogy mégis mennyire összesimulnak ezek a számok, senki meg nem mondaná, hogy 40 év van köztük. Akit érdekel, hallgassa meg és mondja el a véleményét róla: 

 

süti beállítások módosítása