Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy új albumot még soha nem vártam ennyire. A legtöbb általam kedvelt zenekarból legalábbis akad néhány tag, aki már néhány méter mélyen nyugszik, a mostani felhozatal pedig soha nem tudta annyira megdobogtatni a szívemet, hogy igazi fanboyként várjam az újabb és újabb kislemezeket. A Black Keys új albumával viszont pontosan ez történt: az első kislemezt, ami megjelent hozzá, mondhatni, hogy rongyosra hallgattam Spotifyon, annak ellenére, hogy amúgy nem voltam teljesen kibékülve vele. 

Az album promójának középpontjában az a megállapítás kapott helyet, hogy ez a lemez vissza fog térni a gyökerekhez a kísérletező kedvű 2014-es Turn Blue után. Nem volt teljesen világos, mégis melyik gyökerekhez is akarunk visszatérni, mert a Black Keys a pályafutása alatt azért elég sok mindenen túl volt már, még ha az alapokat nem is piszkálták meg különösebben.

Ami hirtelen fejből eszembe jut a Black Keys-ről

Az első időszakuk kicsit olyan, mint a Kispál korai korszaka. Mármint abból a szempontból, hogy simán el tudom hinni nekik, hogy random próbálgatások közben rákattantak riffekre, pattintottak hozzá egy menő szöveget, aztán pattintottak egy sört is és jött a következő. Mindezt valami szerencsés bolygó-együttállás alatt, különösen ihletett állapotban, hatalmas tehetséggel megáldva. Ezzel a habitussal 2002 és 2006 között összedobtak nem kevesebb, mint 5 albumot. Bizonyos szempontból imádnivalóan egyformák ezek a lemezek, de a dögös riffekre, bluesos zúzásokra alapuló műfajt egyszerűen lehetetlen megunni, és a maga nemében mindegyik szám zseniálisan kreatív rajtuk. 

2008-ban jelent meg az első kiforrottabb albumuk, az Attack and Release, ami egy picit elkezdett letérni erről az útról, de még mindig nagyon zúzós, nagyon bluesos volt. Csak annyi változás történt, hogy már nem két besörözött palit láttál magad előtt egy ólban gitározgatni, hanem egy nagyon faszán összehangolt produkciót, ugyanakkor ezek a számok még mindig nem voltak túlságosan rádióbarát darabok. Két évvel később jött a Brothers, ami az első igazi nagy sikerük volt, és ezt még mindig úgy sikerült összehozni, hogy nem a mainstream irányába indultak el, egyszerűen csak megkerülhetetlenül zseniális lett. Aztán jött egy évre rá az El Camino, ami végképp sztárt csinált a gyerekekből. De most komolyan, a Lonely Boy-t még az is ismeri, akinek soha életében nem lett volna gusztusa amcsi blues zenét hallgatni. Ezen az albumon jelennek meg az első olyan számok, amiket már egy kimondottan kommersz kereskedelmi rádió is le tud úgy játszani, hogy a zenei szerkesztőt nem basszák ki még aznap, és ennek ellenére nem tudok olyan mélyre ásni a saját blues sznobságomban, hogy ne tartsam iszonyatosan élvezhető darabnak ezt. Ennek az albumnak minden eresztékéből ömlik két faszi zenei karrierje csúcsán álló kiforrottsága, megszállottsága és őstehetsége. 

Aztán 3 év kuss után jött a Turn Blue, ami valóban egy masszív kísérletezés eredménye. Persze sokan gyűlölték ezt az albumot, de egy koszos rockzenét játszó banda esetében érthetőek az ilyen reakciók. Ennek ellenére én azt mondom, hogy ez még mindig egy ereje teljében lévő együttes érzetét kelti, akik nagyon magabiztosan kísérletezgetnek új hangzásokkal. Ráadásul teszik mindezt úgy, hogy nem szintetizátorral, vagy egy oda nem illő szaxofon szólóval próbálnak új hangokat keresni, hanem csakis kizárólag a korábban meglévő eszközeikkel. 

Végre néhány szó az új albumról

Na de akkor vissza a cikk elejére, ahol azt írtam, hogy az album prómázásnak középpontjában a gyökerek felemlegetése volt. A kislemez nekem túl poposnak tűnt, és nem értettem, hogy mire ez a nagy rockerkedés papíron. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egy boltban kapható csípős szósz címkéje szerint kóstolás után fél óráig jalapeno paprikákat fogsz halucinálni, miközben tüzet okádsz, de valójában úgy lett finomhangolva, hogy nők és gyerekek is nyugodtan ehessenek belőle, miközben megvan a csípős kaja feelingjük. Ez a kislemez valahol ilyen lakossági csípős érzetet nyújtott nekem, de úgy gondoltam, csak nem basznak ki velem teljesen: ezzel a címmel nem lehet egy nem rockos albumot készíteni, az igazi zúzás majd a nagylemezen lesz! Hááát… Oké, az első szám simán illeszkedik az életművükbe, ha egyszer készítenek majd best of albumot, ez tuti rajta is lesz. Utána viszont elindul egy más hangulat felé, és ha nem is átverésnek, de legalábbis furcsa tréfának tűnik a brutális zúzást sejtető borító. 

És az a zseniális ezekben a csávókban, hogy ez amennyire szarul hangzik, annyira jól működik. Ez itt kérem szépen a ‘70-es évek második felének legminőségibb soft rockja, már ha egyáltalán létezik ilyen műfaj. Ha egy földönkívülinek mutatnánk meg ezt az albumot egy Lynyrd Skynyrd, Dire Straits, vagy Fleetwood Mac albummal együtt, akkor nem vágná le, hogy ezeket generációk választják el egymástól. A banda énekesének, Dan Auerbach-nak 2017-ben jelent meg a második szólóalbuma, a Waiting on a Song, ez a folyamat ott kezdődött el. Amikor azt a lemezt végighallgattam, utána pár percig mindig azt hittem, hogy 1976-ot írunk és épp a Chevy Novámmal vágtázok a lemenő nap fényében egy végtelennek tűnő országúton. Dan abszolút ezt a vonalat vitte tovább, csak a minőségi tingli-tangli pop helyett itt most megjelentek a minőségi rock riffek is, abszolút Lynyrd Skynyrd stílusban - elég csak az Every Little Thing c. szám egészére, vagy Go c. számra gondolni 1:40-től.

De ott van rögtön a 3. szám, a kislemezen is szereplő Lo/Hi, ami konkrétan egy az egyben a Spirit in the sky. Aztán ahogy egyre többször hallgatom végig ezeket a számokat, úgy önt el egyre határozottabban a minőségi nosztalgia és ugranak be a régi számok, régi bandák: T-rex, Foghat, America, Cream, Creedence Clearwater Revival, de ott van még Paul Simon és Lou Reed is. És hát valljuk be, azért annyira nem rossz egy ilyen társasághoz tartozni. 

Összegzés

Én mindig is azt bírtam a Black Keys-ben, hogy úgy kaparták elő a blues és a kopott rockzene hangzását, hogy nem tartozott hozzá semmi felkavaró nosztalgia faktor, semmi hülye külsőség. Nem kellettek retró göncök, vintage fontok, oldtimer amerikai autók ahhoz, hogy mindenki megértse: ez itt ameriaki bluesrock Akronból, akinek tetszik, az hallgassa, akinek meg nem, az kapja be. Ezek a srácok egyszerűen kitörölték a kollektív emlékezetünkből a 80-as és 90-es éveket, és ott folytatták, ahol a móka abbamaradt valahol a 70-es évek végén. Ez az aktuális bluesrock zene, modern technológiával rögzítve, ez nem retró, ez nem egy halott műfaj, hanem nagyon is él: ja, rajtunk kívül kb. senki nem játssza? Pont leszarjuk. Na ezt az életérzést árasztották magukból, és az új albummal ez lett picit keresztül húzva.

Ugyanis a sok vicces promó videó és üzengetés után az albumot végighallgatva ér minket a meglepetés: ez az LP valóban egy visszatérés a gyökerekhez, de nem a banda, hanem a műfaj gyökereihez, ez pedig egy igazán szép meglepetés lett. Én azt mondom, ez legyen a legnagyobb bajunk: két 40-es faszi, akik már nem olyan progresszívek, mint 15 évvel ezelőtt? Nahát… Egy album, amiről popzene történelmének egyik legjobb időszaka jut eszünkbe? Egy album, ami (a szintén pár napja megjelenő új Racounters albummal együtt) újra ad némi reményt ahhoz, hogy a rockzene igenis életben van még? Ez mind igaz, és épp ezek miatt ki lehet jelenteni, hogy ez egy jól sikerült alkotás volt már első hallásra is. Aztán ahogy egyre többet hallgattam különféle szituációkban, pl. éjszakai vezetés közben, rájöttem, hogy ennek a lemeznek a legfőbb értéke pont nem a promó középpontjába állított rockosság hangoztatása. Tehát pár meghallgatás után felborult az egyensúly: nem a lassabb számok zavartak rajta, hanem a pörgősebbeket kezdtem el átlépdesni. Ez ugyanis egy 70-es évek legszebb pillanatait idéző, elmélázós, szépen összerakott album lett, amire valójában csak dísznek kerültek fel a kislemezen is szereplő pörgősebb számokat. A Let's rock legfőbb erénye ugyanis nem ezekben rejlik, hanem inkább az olyan atmoszférateremtő darabokban, mint a Tell Me Lies, vagy az Under The Gun. 

Egy dolgot viszont rohadtul sajnálok, és remélem erre Danék is rájönnek: olyan jó lett volna az egyik lassabb számot 7-8 percre duzzasztani egy elnyújtott gitárszólóval, ahogyan a Lynyrd Skynrd tette a Freebird esetében. Akkor már valószínűleg tényleg könnyes szemmel nyúlt volna magához minden valamire való klasszik rock kedvelő. Így 5 koszos Chevy Nova szélvédőből 4-et adok ennek az albumnak. 

Playlist

Összeraktam egy rövid playlistet, ami azokból az elfeledett dalokból áll, amik nagyon passzolnak a Let’s rock hangzásához. Pár számot beraktam az albumról is, ezeket leszámítva kizárólag a ‘70-es évek számai találhatóak meg rajta. Jópofa megfigyelni, hogy mégis mennyire összesimulnak ezek a számok, senki meg nem mondaná, hogy 40 év van köztük. Akit érdekel, hallgassa meg és mondja el a véleményét róla: